Érzés:)

Érezted már valaha, hogy te igazán megpróbáltad? Hogy mindent megtettél? Derekasan küzdöttél és őszintén szerettél. Még sincs rendben. Semmi. Haragudtál már a sorsodra? Szerettél volna valaha más bőrébe bújni? Érezted már, hogy ez az út nem a tied...? Lüktetett már benned a vágy, hogy elhagyd a jól ismert ösvényt és újat találj? Álltál már úgy a tükör előtt, hogy nem találtad magadat és egy idegen arc tekintett vissza rád ...? Tagadtad már meg magad...? Lettél valaha saját magad árnyéka...? Tettél valaha olyat ami téged is megijesztett...? Vergődtél már úgy az érzelmeid miatt, mint egy partra vetett aranyhal...? Érezted már, hogy céltáblának használnak...?...Hogy mindig pont a közepébe találnak?... Hogy ott sebeznek meg ahol a legigazabb kincseid őrzöd? Volt olyan, hogy kiöntött a lelked folyója és fogalmad sem volt róla, hogyan csalogasd vissza a medrébe? Kételkedtél már magadban? Kaptad egyszer is azon magad, hogy a végtelen még távolabbinak tünik? Vártad már, hogy a mesédnek örömteli beteljesülés legyen a vége? Én igen.

~Hogyhogy nem adom fel?~

~ Te miért nem?~

~ Hogy éled túl?~

~ Miért küzdesz még mindig?~

~ Mert mindketten tudjuk - te is, én is- a szívünk mélyén, hogy:  


~EZ MÉG KORÁNTSEM A MESE VÉGE~

Jelek vagyunk:)

Kérdőjelek ( ? ) jégtavába fagysz bele, felkiáltójelek ( ! ) forgatagát küldve egy zord világnak - mindhiába. Idézet - igézete ( " ) vagy egy álomnak, mit vesszőként ( , ) üldöz ki szívedből a valóság és a végzet. Pontok ( ... ) mérföldkövein haladsz át, lezárva mindig a tegnapot. Monológokba rejted magad,  párbeszéd - ígéretek lángoló karmaiból menekülve. Nem leled a plusz jelet ( + ) amibe belekapaszkodhatsz. Zárójelek ( ) börtönében szenvedsz névtelen, boldogságod hullámjelét ( ~ ) keresve szüntelen. Felnagyított semmiségek, megszemélyesített napsugárcseppek, metaforikus mosolyok, a szerelem képillata, ismétlődő jajok , veszteségek szóköze ( -) Életed. Árnyék, szellem, egy mínusz ( - ).  Egy napon viszont gyémánttá válik a kavics, s hattyúvá a kiskacsa. Jön valaki. Már nem vagy egyedül. Két kérdőjelből egy szív forrad, a felkiáltójelek nyilakként (--> ) mutatnak utat, az idézet érzéssé válik,  a szavakat tettek követik, a hullám már óceán, a kép már valóság, a pontok pedig változó éned nyomai a múlt pincéjétől a mennyország legfelsőbb lépcsőfokáig.

...mert Igaz:)

Illatozhatsz Dior, Calvin Klein, Gucci, Bvlgari, Juicy vagy Femme Fatale parfümben, ha a szíved feneketlen szemetes.

Aki mer az...fejlődik :D

ÁlomLecke:)

Minden készen áll. Az ágyamon ülök hálát adva egy újabb derűs napért. Az éjjeli lámpa hűségesen pislákol, a szoba citrom illatot áraszt, az asztalon gyümölcstea gőzölög. Függönyök rejtenek, egy tükörkép néz vissza rám. Anyukám az ajtóban áll, mosolyogva, szép álmokat kíván. Nem vagyok álmos, nem akarok aludni. Könyvek sokasága tekint rám csalogatóan, a lelkemhez beszélnek. A címeket kémlelem, türelmesen hivogatnak. Döntök. Megtaláltam...az Igazit. Olvasok szaporán, kíváncsian, arcomon tüzes rózsákkal. A teát kortyolom. A ház elsötétül. Az óra egyre dühösebben kattog, ideje aludni. A mesének vége, kis lámpám kialszik. Párnámra hajtom arcomat, puha takaróm ölel. Integet a Hold. Aludnom kellene. Nem megy. Valamiért nem találom a helyem. Forgolódok. Ezer gondolat fut végig elmémen. Mire észbe kapnék a plafon sötétje véget nem érő listával lesz tele. Hétköznapi gondok, sérelmek, fájdalmak, ki nem mondott érzések, lista a holnapról, az álmokról, a bevásárlásról, negatív tulajdonságokról, mások elvárásairól, emberekről, be nem következett változásokról. Igazi kavalkád. Annyi minden van bennem, próbálok összefüggéseket keresni, elemezni, kételkedek, ébren álmodok. Azon kapom magam, hogy a  lepedőt szorítom, kapaszkodom. Ki akarok törni. Oldalra fordulok. Valami nem jó, valami hiányzik. Lassan...érthetetlenül... legördül...egyetlenegy... könnycsepp. A szememhez kapok. Elmorzsolom. Levegőt veszek. Kifújom magam. Csodálkozok. Egy angyal nyugtatja szívemet, Isten pedig féltő kezével csukja le szememet. A menny vigyázza álmomat. Alszok nyugodtan, békésen. 

Látom magam előtt ...Cleopatra, Jeanne d’Arc, Jane Austen, Marie Curie, Viktória királyné, Diana hercegnő, Teréz anya, Jackie Kennedy és Eleanor Roosevelt alakjait. Velük harcolok Egyiptom  függetlenségért, a franciák angolok ellen vívott háborújában, regényt írok, feltalálok, humanitáriusként elszigetelt országok tengődő sorsú emberein segítek, hatalmat képviselek, a nők egyenjogúságáért harcolok, first ladyként részt vállalok a politikában.

Nők, akik nem féltek szembe nézni a félelmeikkel, akik mertek változtatni, akik harcoltak és erősek maradtak akkor is ha már minden kötél szakadt. Nők, akik beírták magukat a történelembe, akik nem csak anyákként és feleségekként élték mindennapjaik, hanem valóban jobbá tették a világot.

 Hasamra süt már a nap. Felébredek. Pizsamában állok a tükör előtt álmosan, kócosan, smink nélkül. Mosolygok. Megértettem a leckét. Erős vagyok és tenni akarok. Magamért. Másokért. Rajtam is áll, hogy milyen a világ, én is hozhatok változást, törhetek új utakat, írhatok el nem képzelt történeteket, szőhetek Marsig érő álmokat.

...és teheted ezt te is kedves olvasó, mert rajtad is áll...:)

Versenylázban ;;)

Élet:)

Előtted egy mágikus tér. Egy hatalmas, színesre festett sátor, színpad, lufik, vattacukor. Kíváncsi vagy. Elindulsz. Sorok kígyóznak előtted, türelmetlenné válsz. Ajtók tárulnak ki, fények ragyogják be a teret és a saját életed nézője leszel. Körülötted tömeg, emberek akik nem ismernek. Akrobaták egyensúlyoznak, táncosok mulattatnak, idomárok szelídítenek. Trükkök végtelenje sokkol, állatok világa mosolyogtat meg. Bohócok jelennek meg. Ők sosem sírnak. Póni hátán szárnyalsz. Nyeregben érzed magad. Nincsenek gondok. A mágia hatással van rád, a csillogás magával ragad. Visszafojtott lélegzet, izgatottságból fakadó sikolyok. Most minden olyan színes, érzelmek hadán gyalogolsz végig. Várod a következő műsorszámot, az újat és ennél is izgalmasabbat. Egyszer viszont véget ér. A bohóc meghajol, az állatok szabadulásra várnak, a fellépő ruhák lehullanak, a tömeg szétszéled, a színpad üres lesz, a zene elhalkul és kialszanak a fények. Hazafele ballagsz. Visszatérsz a szürke kis világodba. Dilemmába esel. Arról miért nem tudunk, hogy a balerina anorexiával küzd, az idomárnak sebes a keze, hogy az állatok éheznek vagy a bohócok zokogva alszanak el? A zsonglőr megunta a monoton vándorlást,  a lufiárusnak hiányzik a szerelem; az igazgató meg a haját tépkedve számolja újra és újra a könyvelést egy végzetes bukástól rettegve. Hallgatnak. Nem mondják. Tabu témák. Hogyan ismerhetnénk őket tehát? Ismerik ők egyáltalán felszín mögötti énjüket? A taps nem tesz felhőtlenül boldoggá, a mosoly lehet hamis, az akrobata pedig végig mehet a kötélen, ha nem tudja megoldani a problémáit. Külső és belső ellentéte.  Érzelmek viharos találkozása... Fényes sötétségek. Valóságos illúziók. Győzelmi kudarcok. Békés indulatok. Fájó mosolyok. Égő mennyországok.

~Én mondom, CIRKUSZ az élet...~

Blogverseny :)

Színház az egész világ :)

Dobj el. Tépj szét. Üvölts le. Üss ki. SZERESS! Gyűlölj. Törj össze. Vágj szét. Taposs le. Repíts fel. NEVETTESS MEG!. Akassz ki. Birkózz meg velem. Vigyél el. Taszíts el. Húzz közel. Dühíts fel. Szoríts meg. Altass el. Rémíts meg. Fogd a kezem. Hajíts el. Harcolj ellenem. Küzdj értem. KELLJEK!. Menj el. Sirass meg. Puszilj meg. Betegíts meg. Tégy bohóccá. Csavarj ki. Égess el.  KERESS! Ne találj. KÉRJ! Büntess. MOSOLYOGJ RÁM!. Halj bele. Ölelj át. Változz meg. Ébredj fel. Ne feledj. Álmodj. Gyászolj. Lángolj. Fuss. HIÁNYOZZAK. Ünnepelj. Vádolj. Adj hálát. Számolj. AGGÓDJ. Ragyogj. Állj bosszút. Adj hitet. Ne tágíts. Taníts. Hallgass. Melegíts. Érdemelj meg. Támadj. Menekülj. Lázadj. Veszíts el. Varázsolj. Add fel. Döntsd el. Vétkezz. Táncolj. Mesélj. Fájjon. Remélj. Szerezz meg. Titkolózz. Szabadíts ki. CSÓKOLJ. Részegíts meg. Reszkess. Nyújtsd a kezed. Ne veszíts el. Ragaszkodj. Érezz. Habozz. Várj rám. Sírj. AKARJ. Kergess el. Kételkedj. Bámulj. Lélegezz. Száguldj. REJTS MAGADBA. Zárj be. Engedj pezsegni. Esküdj meg. Őrizz. Árulj el. MINDEN LEGYEK.

~~...FÜGGÖNY...~~        

~ ~...CSAK JÁTÉK VOLT...~~

Börtönök gyűrűjében

Éjszaka volt. Sehol egy csillag, egy járókelő vagy házakból kihallatszó nevető zsivaj. Borus felhők ágyikóján édesdeden aludt a Hold nem törődve a földön heverő, széltől reszkető fűszálakkal. Emily a járda kövein haladt előre dühösen, kétségbeesetten zokogva, lelkében lázadva. Menni akart és nem nézni vissza, elhagyni ezt a béklyókkal teli világot, a fájdalmat, a hiányt. Cipője egyre türelmetlenebbül kopogott...Egyedül volt. Igen. Egyedül a saját kis világában, múltjába zárkózva, szívében épült falakba ékelve, a csalódások okozta sebekben, meghiúsult álmokba temetve; végeláthatatlan csaták és veszekedések mocsarába süllyedve. Elege volt...A Világból...ahol az veszít aki őszintén szeret, ahol egyik percről a másikra a legjobb barátja összemegy a szemében mint a legkedvencebb pulcsija mosás után, ahol kutyák ugatnak a háta mögött és mindig az árral szemben kénytelen úszni.

Megunta hogy robotnak nézik a munkában, de nincs egy vasa sem, hogy reggelente mindig lefröcsköli egy busz, esni kezd amikor nem kellene, hogy senki sem szól rá a gyerekekre, ha a szemetet a földre dobják, hogy mindig késésben van és mindig más a fontos, hogy el kellett temetnie magában a szerelmet, hogy zombinak érzi magát a jelenben és a múltba menekül, hogy sírna egy vállon de nincs aki átölelné. Olyan egyszerű volt gyereknek lenni...futni a szivárvány után, hinni a mesékben, gumicsizmában ugrálni a tócsákban, összegabalyodni a sárral, nyakig festékes lenni, a pokrócról figyelni ahogy különös alakot öltve szaladnak a felhők, fákra csimpaszkodni, homokvárat építeni, pillangókat kergetni.
 
Most túl sok minden fáj...már nem bírja...látja az egyenes utat maga előtt...érzi ahogy céltalanul viszi a lába...összeroskad. Esni kezd. Nem érzi... nem érzi, mert a szíve olyan erősen kiabál segítségért a világ felé. Miért ???! Szeretetért, megbecsülésért és nevetésért. Egyetlen iskola sem tanította meg őt hogyan küzdjön meg a kudarccal, mi az hogy veszteség, fájdalom és harc. Valami hiányzott...talán elvesztette önmagát, esetleg meg sem találta. Még mindig esett, ő pedig a járdaszélen ült reszketve, válaszok után kutatva. A csuklóját szorította, a tetoválását markolta. Egy kalitkába zárt madár képe rajzolódott ki az esti lámpa fényénél, a boldogság kék madara börtönök gyűrűjében gyászolta Emily fájdalmait.
 
Egy kalapos idegen jelent meg az úton, kabátjába burkolózva kémlelte mi történhetett ezzel a lánnyal, hogy már majdnem feladta. Kezét odanyújtva felemelte és anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle a sarkon levő kávézóba vonszolta, leültette, kávét rendelt neki és némán kiosont a hátsóajtón. Ki lehetett ő és miért tette ezt? Nem volt köteles és még csak nem is ismerte őt.
 
2 év telt el. Esteledett. Emily kanyargós útra tévedt, de már nem félt. Nem menekült. Harcolt. Összeszedte magát, mosolygott, megváltozott. Tudta már, hogy minden lejtő után felfele visz az út, hogy minden gödörből kilehet mászni, ha elég elszántak vagyunk és hogy nem számít milyen későn jutunk fel a hegytetőre, mert lehet hogy a kilátás egy fajta kárpótlás  sebekre, karcolásokra, a sajgó lábakra, kitörött cipősarokra, de az odaút teszi őt igazán értékessé. Az utak megváltoztatnak, fejlődésre bírnak és rádöbbentenek a tényre, hogy az áthidalhatatlannak tűnő akadályokat valójában nem is annyira az élet, hanem mi magunk állítjuk.

Szép jó reggelt mindenkinek!:) Napos szíveket és óceán végtelen mosolyokat a mai napra:):):)

Isten:)

Pipacsmező közepén vártak,

Vágyaikat üldözve dacosan,

Álmok tükörtaván keresve

Lelkük hitéből épülő hídjaik.

Piros, kis csokorba kötötték

Szívük világító melegét,

Angyalok ölelvén őket körül

Szelíd érintéssel a felhők fölül.

Szemük a kék égre emelkedett,
Arcuk mosolyra gyúlt.

 Mit találtak; mit leltek? 
~Istenre tekintettek...~

BuliZz! :D

Dal, zene, tánc...Ritmus, mozgás, jókedv, érzések. A tusoló alatt énekelsz, fakanállal a kezedben táncolsz, ablak pucolás közben szöveget dudorászol, fogmosás közben koreográfiát alkotsz. Újra és újra lejátszódik benned egy dallam. Leüvöltheted a rádiót, mert dühös vagy, moonwalkozhatsz ha örömödben már a Holdon jársz. Énekelhetsz halkan a párnádhoz bújva , de a feje tetejére is állíthatod a szürkének tűnő világot. Tedd meg. A zene sosem hagy el, mert benned él. Az érzéseknek pedig hangot és szárnyakat kell adni. Legyél bohóc tehát ha őrülten boldognak érzed magad, vagy énekesmadár aki az álmaiért dalol. Add ki magadból ! Énekeld ki, bulizd ki!...mert a dal és a tánc mindig a lelked érző ritmusából ered, megmutatva a világnak miért is vagy te éppen te és nem valaki más a szomszéd utcából.:)

1+1=???

Adott hát egy fiú és egy lány. Két test, két lélek, két szív, két pár csillogó szem és egy szerelemmel, hűséggel, tisztelettel és odafigyeléssel teli világ. Két fiatal, akiknek megadatott, hogy az útjuk keresztezhette egymást, órákig tartó beszélgetések, apró rezdülések, néma simogatások, féltő aggódások, szerelmes pillantások villámperceiben. Akkor és ott lettek egymáséi, amikor szükségük volt egymásra, amikor jobb világról álmodoztak, amikor a napfelkeltét várták. Amikor a lány szerelmese szemébe nézett hallotta a delfinek énekét, a fiú pedig éreztette Hercegnőjével, hogy szerelmét nemcsak szavai, hanem tettei is bizonyítják. Egy volt a szívük, egy a lelkük és a világ azáltal lett szebb, hogy ők ketten tényleg összetartoztak. Az álmok elérhetővé, az akadályok legyőzhetővé váltak, mert ők ketten egyként harcoltak az élet csatamezején. Az ég frissítő kékje és a nap tüzes narancssárgája összeolvadt bennük. Kiegészítették egymást, annak ellenére, hogy annyira különböztek. Mindezek tudatában írhatnám, hogy ők ketten szívek szárnyán repülve éltek míg világ a világ, de nem így történt. Túl sok minden változott. A perzselő tűzre eső hullott, a jeges lavina pedig a hegytetőről  lezúdulva temette őrjítő iramban a fagy elől menekülő érzéseket. Féltékenység, csalás, szabadság vágy, fojtogató érzések, lávakitörések, hibák, makacskodások, nehézségek. A trópusok színe kihalt sivataggá vált és már nem volt menedék, megoldás vagy visszaút. Megváltoztak. Mindketten a saját igazukat védték, ahelyett hogy megértették volna egymás miértjeit, hívó szavait. Az álmok illúziókká váltak, a bizalom pedig egyre fakóbb színt öltött.

A lány az ösvényen állt...Várt...Várt...Várta Őt. Az égre nézett. Segítséget remélt. Érezte a véget és iszonyúan félt...elveszíteni azt aki a mindene volt. Aki egyben saját maga is volt: a része, a szíve, a lénye. A fiú autója vészjóslóan lassult az út peremén. Megint keresztezték egymás útjait, azért, hogy utána elváljanak, új irányokat küzdve maguknak. A fiú az autóban ült. A lány beszállt. A szempárok megváltozzak, a kezek már nem nyúltak ösztönösen egymás felé. Falakat emeltek egymás elé. A fiú nem akarta, hogy a lány szenvedjen, a nő pedig, hallgatott. Annyi mindent szeretett volna elmondani, kiadni magából az érzéseit, de nem tudta, mert a fájdalom amit a szíve közepén érzett, ott legbelül megbénította. Vége? - kérdezte. Vége - felelte a Herceg. A lány zokogva nyitotta ki az autó ajtaját, érezvén a fojtogató érzést, hogy visszaforduljon...hogy még egyszer átölelje.... hogy kimondja: Szeretlek. Várta , remélte, hogy kedvese visszarántja, hogy egyetlen szóban visszahozza neki az Édent. Csak egy szó: Maradj!

Elindultak. Külön utakon. Mindketten visszanéztek, még egyszer, utoljára. A lány a szívéhez kapott, a fiú pedig öklét erősen összeszorítva küzdött a kudarccal. Hosszú idő telt el. A lány gyűlölte...nem...nem őt...a hiányát. Egy napon  viszont halkan suttogta az aranyesőben : Köszönöm. - hogy megtanítottál felállni.

Mosoly :)

Amikor valaki őszintén mosolyog rád menyországgá válik a pokol, szivárvánnyá a szürkeség, dallá a csend...:)...mert a mosoly olyan fontos a léleknek, mint kisgyereknek a takarója, pingvinnek a jég, éjnek a csillagok, csokis sütinek a kakaó. Nélkülözhetetlen. Kulcs a megismerés zárjához; szabadulás a magány fogságából. Sejtelmesen bizalmas, érthetetlenül bájos; magához csalogató egyéni védjegy, mely lényünkből fakad.:):):)